Prológus
2010.03.22. 20:03
Emlékezz a halálra! – mondta, miközben a vállamnál fogva rángatott, és próbálta kicsikarni belőlem, hogy mi történt; mi történt a nővel a folyóparton. Ki okozta a véraláfutásokat a karján, csuklóján, arcán és a nyakán.
Alice vagyok. Halállátó. Nem jósnő, vagy boszorkány, sem szemfényvesztő, vagy bűvész. Csak látom, amit más nem. Itt nincs szó időutazásról, vagy jövőbelátásról. Nem tudom előre megmondani milyen lesz bárki sorsa, vagy mit élt át a múltban, kivéve, ha az illető már halott.
Ehhez nem kell semmi hókuszpókusz, varázsgömb, szent ereklye, vagy védőkör, ez csak álom.
Nagyon kevés emberről lehet elmondani, hogy az álmaiból él, hát én ezen kevesek egyike vagyok. Bár nem mondhatnám, hogy ez örömmel tölt el, és mikor felkelek, alig várom, hogy neki lássak a munkámnak. Tulajdonképpen a munkám akkor kezdődik igazán, amikor nyugovóra hajtom a fejem.
Hivatalosan persze van rendes munkám, de EZ a hivatásom, a kötelességem, és mivel elkerülhetetlen, hogy ne foglalkozzam ezzel – mert úton-útfélen hullákba ütközöm-, egyben a keresztem is.
És mit is jelent pontosan a halállátás? Még én is tanulom. Kezdetben abból állt, hogy amikor megláttam egy holttestet különös álmom volt, csonka; csak egy szag, szín vagy valamilyen anyag érzete, nem hasonlított a korábban látott saját álmaimhoz. Ekkor még nem értettem. Aztán képek lettek az érzékszervi hatásokból - mintha alvás közben moziznánk, csakhogy itt szó sem volt szórakoztató romkomokról helyes hollywoodi filmsztárokkal, hanem inkább horrorról kevés, vagy olykor nagyon sok vérrel.
Ilyenkor mindig az áldozaton keresztül látok, hallok és érzek mindent. Sajnos az ’érzek’ az utóbbi időben már nem csak a szagokra és tapintásra értendő. Érzem a félelmüket, minden érzelmüket, és a fájdalmukat is.
Nem olyan vészes, mintha a saját testemmel élném át a dolgokat, de kezdek félni. Ahogy visszanézek a korábbi halálokra, amikkel álmodtam, azt veszem észre, hogy a következő, mindig valamivel több, mint az előző.
Először csak érzések, majd villanások, később végignézhettem az egészet, most már érzékelhetem, amit ők. Mi lesz a végén? Egyszer majd belehalok abba, amiben valaki már életét vesztette? És milyen lesz? Békésen elalszom, vagy benn égek egy házban? Esetleg egy kéjgyilkos áldozatává válok én is, úgyhogy a tettes nem is tudja, hogy áldozatával együtt velem is végzett?
Igazából nem is a haláltól félek annyira, hiszen jó pár arcával találkoztam már életem során. Inkább attól, hogy elvesztem a lényegem. Hülyeségnek hangzik, de szerintem mindenkinek jár saját halál – kinek békésebb, kinek pedig sajnos agresszívabb -, és én is szeretnék majd egyet. Egy sajátot, amikor a lelkem elhagyja mostani testem, nem pedig valaki máséval együtt távozik az öröklétbe, mint valami potyautas.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
