Otthon egy doboz fagyival a tévé elé kucorodva, azon gondolkodtam, amiről Célivel beszéltünk.

Bud mindig is sokat jelentett számomra, hiszen gyerekkorunk óta ismerjük egymást, és egyke lévén sokáig a bátyámként tekintettem rá.

3 évvel idősebb, mint én, és azért kerültünk ilyen szoros viszonyba, mert az anyukája, Teresa Wilmer – egy kedves, és nagyon türelmes asszony - sokszor vigyázott rám, mikor a szüleim dolgoztak, elutaztak, vagy valamilyen egyéb programot szerveztek.

Azóta voltak olyan jó viszonyban, mióta - a születésem előtt 1 évvel - odaköltöztek a szomszédba, az Illinois állambeli Aurorába. Sokat jártak össze; kapcsolatuk anyám közvetlen természetének volt köszönhető, majd a közös kisgyermekes életnek.

Teresa egyébként óvónőként dolgozott, szóval sok mindenben volt még anyám segítségére a felvigyázáson kívül.

Bud apja, John szintén rendőr volt. Egy akció során vesztette életét, mikor én 10 éves voltam.

Ekkor határozta el Bud, hogy ő is ezt a pályát választja. Teresa kezdetben megpróbálta lebeszélni, de hajthatatlan volt, és emellett mindig kifogástalanul és felelősségteljesen viselkedett: segített neki a ház körüli munkában, iskola mellett dolgozott, és mikor náluk voltam velem is mindig kedvesen bánt, nem tekintett nyűgnek. Emiatt lettünk nagyon jóban.

Mindig figyelt rám, mikor kicsi voltam sokat játszott velem, majd a suliban is segített, amiben tudott, és sok barátot szerzett nekem, megkönnyítve a középiskolás éveimet.

Ekkor tájt zúgtam bele, de ő épp egy idősebb csajjal járt, és a szerelem ködén keresztül nem látott mást bennem, mint a kicsi Alicet a szomszédból. Aztán ő leérettségizett, én pedig ott maradtam kitéve mindenféle viharos tini szerelemnek… Így lassan elmúlt a rajongás és maradt a barátság.

Miután elmentem fősulira, akkor sem szakadt meg a kapcsolatunk. Persze elég ritkán találkoztunk, de akkor is ő maradt az egyik legbizalmasabb barátom, ezért is osztottam meg vele a titkomat. Ezért segítek neki, amikor van rá mód, hiszen ő a rend embere, aki elkapja a gyilkosokat és igazságot szolgáltat. Ezért kedveltem mindig is, mert jólelkű, és az olyanok védelmében cselekszik, akik már nem képesek magukért kiállni.

És hogyan is állnak az érzelmeim vele kapcsolatban? Jaj, fogalmam sincs. Nem tudom, hogy amit érzek, az az amiről azt gondolom, hogy érzek… Hát igen elég zavaros, emiatt nem teszek semmit. És félek is. Félek, hogyha összejönnénk és kiderülne, hogy mégsem úgy érzek iránta, ahogyan gondoltam, akkor utána már semmi nem lesz ugyanolyan. Ezért nem vállalok kockázatot, inkább hagyom a dolgokat, úgy, ahogy vannak. Egyébként is ez a legbiztosabb, nem igaz?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.