4. rész

2010.04.15. 21:42

Ma reggel kipihenten ébredtem, és nyugodt voltam.

Már régóta ébredek nyugodtan szombatonként. Pedig a szombat a látogatás napja.

Nem sokára értem jön apám, és bemegyünk anyámhoz a szanatóriumba.

Már összekészítettem a csomagját, egy kis sütemény van benne, a legfrissebb irodalmi lapok, gyümölcs, a legutolsó levél a testvérétől, és néhány könyv.

Ideje lenne felöltöznöm, de ma valahogy semmi nem megy a rendes kerékvágásban… Utálom az ilyen napokat, csak lézengek, várom, hogy történjen valami, és így a normál dolgaimra sem tudok figyelni. Az idő is ilyen borús-szomorkás. Az ember életkedve is elmegy. Legszívesebben visszafeküdnék az ágyba és várnám egy szebb nap felvirradtát, ami tele van meleggel és energiával.

Ilyenkor nem történnek jó dolgok, az emberek összevesznek, és sok a baleset. Tényleg mindenki jobban járna, ha az ágyában maradna.

De egy rossz nap miatt nem áll meg az élet, szóval ideje felöltözni, beágyazni, kicsit rendet tenni, hiszen vendégem lesz.

 

Belebújok egy finom, puha sötétkék pulcsiba, és egy sötétszürke farmerba, és igyekszem a még alvó lakásomat is felkelteni.

Elhúzom a sötétítőket és kinyitom az ablakokat, hogy beengedjek egy kis kipufogógázzal kevert friss levegőt. Sajnos nem a legjobb környéken lakom, de anyagilag ez volt az a megoldás, amit még finanszírozni tudtam. Nem túl nagy, de én kényelmesen elférek, a szomszédok kedvesek és nincs a világvégén. Szóval jelenleg megfelel.

 

Miközben fésülködök, mindig eszembe jut anyám. Neki is majdnem ilyen vörös, hosszú, egyenes haja volt mielőtt megőszült, csak egy kicsit világosabb. A sötétzöld szemeimet is tőle örököltem, illetve minden külső tulajdonságomat is, kivéve a magasságomat, ő elég alacsony épphogy eléri a 160-at, míg én 175 cm magas vagyok.

A temperamentumunk viszont nem is lehetett volna különbözőbb. Imádott pörögni, nagyon sok barátja volt, mindig csinált valamit. Ritkán láttam megpihenni akárcsak egy percre is. Mindennap tele volt a ház színes kis cetlikkel, nehogy elfelejtse a tennivalóit. Egyszer poénból ráírtam egy ilyen papírra, hogy ’pihenni’, és mikor észrevette feldúltan rontott be a szobámba, azzal, hogy „ez nem vicces kisasszony, ezzel akár fel is boríthattad volna az évek során bevált rendszeremet…” majd levette magát mellém az ágyra, és csak nevettünk.

Hiányzik. Pedig nincs messze, mégis fényévekre érzem magam tőle.

 

Imádtam megfésülni. Ilyenkor mindig történeteket mesélt, valósakat, vagy kitaláltat, olyat, amit már megírtak, vagy olyat, amilyet még nem vetett papírra senki. Napokig tudtam volna hallgatni, de sajnos egyszer minden története véget ért, és akkor elment tanítani, találkozni valakivel, vagy a sok ezer dolgával foglalkozni.

Látogatási napokon is meg szoktam fésülni, de most már csak ül és hallgat. Nagyon ritkán mond bármit is, amikor kettesben vagyunk. Nem tudom, hogy miattam, vagy maga miatt nem beszél. Persze szokott rólam beszélni, sok emléket oszt meg rólam másokkal, de konkrétan hozzám csak kevésszer szól.

Nagyon beteg. És ahogy apámmal hetente látogatjuk, úgy látszik csak romlik az állapota.

Sokáig izgatottan keltem, hátha javul a helyzet és a régi anyu vár a kórházban, de körülbelül egy éve már nem reménykedem.

Azután kezdődött a betegsége, hogy én megkezdtem a főiskolát és elköltöztem otthonról.

Anyu „alkotói szabadságot” vett ki, nem járt dolgozni, és más hova se ment gyakran. Csak a kutatással és írással foglalkozott.

Irodalom professzor volt az Illinois-i Matematikai és Tudomány Egyetemen.

Mivel apám sokat dolgozott – szintén az egyetemen tanított, és még mindig tanít mint matematika professzor -, és nagyon be volt gubózva a házba, senkinek sem tűnt fel, hogy kezd megváltozni. Apu említette egyszer-kétszer, hogy másképp viselkedik, nagyon érzékeny, kezdenek fura dolgai lenni, és annak ellenére, hogy sohasem tudott sokáig egy dologra összpontosítani, nagyon sok figyelmet fordít a kutatására, napokig ki sem jön a szobájából. Azt gondolta, hogy ez a változókornak tudható be, így nem aggódott annyira.

Majd mikor haza mentem a téli szünetre mellbevágó volt számomra a különbség. Mivel én hosszú ideje nem találkoztam anyámmal, így minden kis apróság feltűnt.

Mintha kicserélték volna az én rendetlen, energiabomba angol anyámat, egy depressziós emo-ra, akinek mindene a világfájdalom, és mindent magára vesz.

Nem is beszélve arról, hogy nem emlékezett olyan dolgokra, amiket pár órával korábban mondtam, vagy amiket ő csinált nem sokkal azelőtt.


Ezért, miután lementek az ünnepek, elvittem anyut egy kivizsgálásra, ahol megállapították, hogy egy astrocytoma – egy daganat – van az agyában, pontosabban a halántéklebenyénél, és ez okozza a viselkedése megváltozását, az érzelmi labilitást, a memória- és látótérkiesést, és ez okozza majd mindezek súlyosbodását.
Azt is közölték velünk, hogy a daganat kivételére nincs túl sok esély, mert ezek rendszerint beágyazódnak az agyba, illetve a kemo és sugárkezelés is csak minimálisan javulást hozhat, tehát készüljünk fel, mert körülbelül 4 éve van még hátra.

Azóta eltelt 2 év. Én befejeztem az iskolát, visszaköltöztem Aurorába, az első saját lakásomba. Apu fél év után úgy döntött az lesz a legjobb anyunak, ha egy olyan helyen él majd, ahol rendesen gondját tudják viselni, és elvitte egy magánintézetbe, ahol kifejezetten ilyen betegeket kezelnek. Emiatt kezdetben nehezteltem rá, de láttam mit tesz vele ez a helyzet, ez a tehetetlenség, és miután javult egy kicsit anyu állapota a körülményeihez képest, beláttam, hogy ez lesz a legjobb a számára.

Nagyon nehéz elviselni azt az embert, aki lett belőle, vagyis inkább aki maradt. A híresen nagy fantáziája a saját börtönébe zárta, és most a valóság és annak furcsa tükre között őrlődik. Néha itt van, néha ott.

Minden héten elmegyünk hozzá, mellette vagyunk. Beszélgetünk, ha azt akarja, vagy magára hagyjuk a ’barátaival’, ha úgy kívánja.

 

Azt hiszem felteszek egy adag kávét. Mielőtt elindulunk hozzá apuval, mindig megreggelizünk, és megbeszéljük mi történt a másikkal a héten, vagy csak hallgatunk és magunkban elmélkedünk, emlékezünk.

Szerintem ez a mai nap is ilyen csöndes lesz, az idő nemcsak az én hangulatomra van ilyen hatással.

 

Csöngettek. Az ajtóban egy magas, kajakozó múltú, ősz hajú férfi áll, ősz szakállal, tweedzakóban, egy-két csomaggal a kezében. Szürkéskék szeme már elvesztette a csillogást, és a szíve is meghasadt, de a rendületlensége makacsul ragaszkodik a vonásaihoz, úgy, ahogyan az enyémekhez is.

- Szia! Gyere be!

- Szia Kincsem!

- Mi lesz a reggeli?

- Hoztam croissant-t és tojást.

- Én croissant-t kérek, de ha szeretnéd megsütöm neked a tojást.

- Hagyd csak. Majd én megcsinálom.

- Rendben.

 Azzal leültem, és figyeltem, hogy apám elkészíti a reggelijét, majd leül mellém csendben.

 

Szerző: ajin

3 komment

3. rész

2010.04.03. 23:05

Otthon egy doboz fagyival a tévé elé kucorodva, azon gondolkodtam, amiről Célivel beszéltünk.

Bud mindig is sokat jelentett számomra, hiszen gyerekkorunk óta ismerjük egymást, és egyke lévén sokáig a bátyámként tekintettem rá.

3 évvel idősebb, mint én, és azért kerültünk ilyen szoros viszonyba, mert az anyukája, Teresa Wilmer – egy kedves, és nagyon türelmes asszony - sokszor vigyázott rám, mikor a szüleim dolgoztak, elutaztak, vagy valamilyen egyéb programot szerveztek.

Azóta voltak olyan jó viszonyban, mióta - a születésem előtt 1 évvel - odaköltöztek a szomszédba, az Illinois állambeli Aurorába. Sokat jártak össze; kapcsolatuk anyám közvetlen természetének volt köszönhető, majd a közös kisgyermekes életnek.

Teresa egyébként óvónőként dolgozott, szóval sok mindenben volt még anyám segítségére a felvigyázáson kívül.

Bud apja, John szintén rendőr volt. Egy akció során vesztette életét, mikor én 10 éves voltam.

Ekkor határozta el Bud, hogy ő is ezt a pályát választja. Teresa kezdetben megpróbálta lebeszélni, de hajthatatlan volt, és emellett mindig kifogástalanul és felelősségteljesen viselkedett: segített neki a ház körüli munkában, iskola mellett dolgozott, és mikor náluk voltam velem is mindig kedvesen bánt, nem tekintett nyűgnek. Emiatt lettünk nagyon jóban.

Mindig figyelt rám, mikor kicsi voltam sokat játszott velem, majd a suliban is segített, amiben tudott, és sok barátot szerzett nekem, megkönnyítve a középiskolás éveimet.

Ekkor tájt zúgtam bele, de ő épp egy idősebb csajjal járt, és a szerelem ködén keresztül nem látott mást bennem, mint a kicsi Alicet a szomszédból. Aztán ő leérettségizett, én pedig ott maradtam kitéve mindenféle viharos tini szerelemnek… Így lassan elmúlt a rajongás és maradt a barátság.

Miután elmentem fősulira, akkor sem szakadt meg a kapcsolatunk. Persze elég ritkán találkoztunk, de akkor is ő maradt az egyik legbizalmasabb barátom, ezért is osztottam meg vele a titkomat. Ezért segítek neki, amikor van rá mód, hiszen ő a rend embere, aki elkapja a gyilkosokat és igazságot szolgáltat. Ezért kedveltem mindig is, mert jólelkű, és az olyanok védelmében cselekszik, akik már nem képesek magukért kiállni.

És hogyan is állnak az érzelmeim vele kapcsolatban? Jaj, fogalmam sincs. Nem tudom, hogy amit érzek, az az amiről azt gondolom, hogy érzek… Hát igen elég zavaros, emiatt nem teszek semmit. És félek is. Félek, hogyha összejönnénk és kiderülne, hogy mégsem úgy érzek iránta, ahogyan gondoltam, akkor utána már semmi nem lesz ugyanolyan. Ezért nem vállalok kockázatot, inkább hagyom a dolgokat, úgy, ahogy vannak. Egyébként is ez a legbiztosabb, nem igaz?

 

Szerző: ajin

Szólj hozzá!

2. rész

2010.03.25. 21:51

3 órával, néhány vendéggel (délutáni holtidő) és sok mandulás puszedlivel később Céli végre visszatért beszerző körútjáról, úgyhogy visszamehettem az íróasztalom mögé a frissen szerzett számlákkal együtt.

 

- Bud volt már itt? – jelent meg hirtelen Céli, az üzlettársam és egyben barátnőm is, a lisztes, csokis és ki tudja még milyen kötényében. – Mert reggel hívott és téged keresett.

- Igen, azután jelent meg, hogy te elmentél.

- És mit akart? – Íme Céli, aki nem kerülgeti a forró kását…

- Semmi különöset, csak… - na erre mit mondjak? „ Bejött, hogy megköszönje, hogy segítettem kézre keríteni egy gyilkost a különleges képességemmel, apropó, ha már szóba került, van egy különleges képességem…”

- Végre randizni hívott??? – ragyogtak fel a szemei, és egy jó sztori reményében ledobta magáról a kötényét, és feltelepedett az íróasztalomra.

- Nem, és ha hívna, akkor sem mennék el vele. Tudod nagyon jól, hogy ő olyan nekem, mintha a bátyám lenne.

- Hát én is szeretnék egy ilyen mintha-bátyát. – és jelentőség teljesen rám kacsintott - Figyelj csajszi, én a helyedben már rég összejöttem volna ezzel a cuki rendőrfiúkával, és már árkon-bokron lennék innen, hogy valahol henteregjek vele.

- Köszi, az életemet alapjaiban megrengető tanácsot! Veszem is a kabátom…

- De most komolyan! Kedveled őt?

- Aha.

- És szemmel láthatóan ő is kedvel téged, és nem egészen úgy, mintha a húga lennél…

- Ja, néha én is észreveszem.

- Azt szívecském nem olyan nehéz, mivel akárhányszor meglát, nem egyenként, hanem egyszerre tépi le rólad a ruhát a szemével.

- Céli!

- Mi van? Ez az igazság, akármennyire is nem akarod beismerni. És ha rám hallgatsz neked is jót tenne végre egy kapcsolat. Mióta nincs pasid?

- Hát…

- Megmondom én neked! Lassan egy éve pókhálósodsz.

- Na jó, azt hiszem ma is jót dumáltunk, de nincs valami sürgős sütnivalód?

- Szerencséd van, nincs. Mivel, ellenben veled, nekem ma randim lesz, és 20 perc múlva indulok. – mondta dicsőséges arckifejezéssel, majd odatrappolt az irodámban lévő tükörhöz egy bőrönd méretű valamivel, amiben a smink cuccait és néhány ruhadarabot tart itt benn, egy „vészhelyzet” esetére. Vészhelyzet alatt egy hirtelen jött randi, vagy bulizhatnék értendő.

- És most ki a szerencsés áldozat? – próbálkoztam, hátha ejti a témát.

- Nem, nem. Most a te szerelmi életed van a terítéken, vagyis annak hiánya. Szóval kapd össze magad, meg pár sütit, amiért Buddy úgy oda van, és lepd meg őt otthon! Vigyél egy üveg pezsgőt is! – mondta, és azzal átvette a ruháját.

- Itassam le? Ááá, szóval ez a módszered!

- Nem neki, inkább magadnak.

- Tudod, hogy nem annyira bírom a piát. – na erre elfordult végre a tükörtől, de csak annyi ideig, hogy egy lesújtó pillantást vessen rám, immár kék szempilláival.

- Igen drágám, pont ez a lényeg.

- Hát köszi, de inkább nem hallgatok a tanácsaidra.

 - Persze, mert túl jó kislány vagy, és nem mered bevállalni! Pedig akár valami jó is kisülhetne belőle.

- Lehet, de az is lehet, hogy nem. Gyerekkorom óta barátok vagyunk, és én nem kockáztatom ezt, azért, hogy ’akár valami jó is kisülhessen belőle’.

- És mi van vele? Mi van, ha ő inkább kockáztatni akar?

- Nem tudom, de eddig, nem tett rá konkrét célzást, és remélem nem is fog.

- És a vonzalom?

- A vonzalom idővel úgyis elmúlik.

- Szerintem nincs igazad. És hallgatnod kéne rám.

- Nem kellene indulnod? Még elkésel a randidról. – mondtam eléggé türelmetlenül, mivel már nagyon elegem volt ebből a nyaggatásból.

- Igaz, de egy kis késés belefér. - mondta egy széles mosoly keretében - De tényleg Alice! Fontold meg, amit mondtam!

- Jó, majd egyszer megfontolom. – ez már a nagyon ingerült hangom volt.

- Na  jóóó. Ennél többet nem tehetek az érdekedben, és a külsőmért se. Hogy nézek ki? Fantasztikusan? Szexin? Lélegzetelállítóan?

- Aha, kb. – Célia remekül festett. Március vége lévén - már elég jó idő volt, így jöhettek a magamutogatós cuccok. Egy világosabb sárga rövid, de laza ruhát viselt, a nyakánál megkötve, szürke harisnyával, fekete bokapántos cipővel, és persze rajta volt az elmaradhatatlan, világ minden színében tündöklő karkötő gyűjteménye is (aminek egy tetemes részét tőlem kapta, mikor kitalálta, hogy ez az új mániája). A sminkje is jó lett (nem nehéz annyi kenceficével….), kék szemhéj és kék szempilla a világoskék szemeihez, plusz egy kis rózsaszín szájfény. Tényleg lehengerlő jelenség volt, a szivárvány minden színében.

- Oké, köszi a lelkes együttműködést! – és kidugta a nyelvét. – Akkor én elhúztam! Majd zárj be, és ne kókadozz otthon, főleg ne egyedül! Menj el bulizni! Péntek este van!!!

- De kivel mehetnék? A legjobb barátnőmnek randija lesz…

- Na, ne sajnáltasd magad, mert a végén inkább hagyom a randit és elrángatlak valami kis pörgős helyre! Ne nézz így! Képes vagyok rá! Tudod, hogy az első számú szabályom, hogy első a barátság, és csak utána a pasik.

- Azt hittem azaz első, hogy a csokiból és a gumiból sosem elég.

- Igen ez is az. Na szia! – majd magára kapta a kék kabátját, felmarkolta a piros zsákját (táskának tényleg nem lehet nevezni, egyrészt a mérete miatt, másrészt, mert szakácskönyvtől, a váltó cipőn át, egy kalapácsig minden volt benne, de hogy minek, fogalmam sincs), és kivonult a szobából, miközben tejföl szőke, rövid loknijai minden lépésénél rugózva lengték körbe.

 

Szerző: ajin

Szólj hozzá!

1. rész

2010.03.23. 21:43

- Hey Al! – hallottam meg Buddy hangját a hátam mögül, miközben épp egy asztalt töröltem fényesre.

- Szia Bud! Mi a helyzet?

- Semmi… Csak gondoltam benézek hozzátok, hogy minden rendben van-e!

- Ahaaa, és ennek semmi köze Céli frissen sült, finoman illatozó, omlós mokkás sütijéhez.

- Hááát, ha már így említetted… elfogadok párat! – mondta egy hatalmas, idióta vigyor kíséretében.

- Csodálkozom, hogy még beférsz a rendőrség ajtaján… Amilyen gyakran mostanában „benézel”. – mondtam szememet forgatva, miközben bementem hátra, hogy hozzak neki egy kis kóstolót.

- Tudod te is, hogy kétszárnyú az az ajtó. Szóval még jó darabig számíthatsz rám.- újabb hülye vigyor – És egyébként is sokat gyúrok. Csodálkozom, hogy még nem vetted észre ezeket a dagadó izmokat. – mondta, miközben bejött utánam a konyhára.

- Jah, most, hogy mondod… Nem, most sem veszem észre.. – azt hiszem nem erre a válaszra számított, a méltatlankodó arckifejezését tekintve.

- Céli nincs itt? - Gyors témaváltás és pásztázó szemek, ami mintha nem csak a környezetet vizslatná. Még jó, hogy ma egy bő naci van rajtam…

- Nincs, kb. 10 perce ment el áruért, úgyhogy most én tartom kint a frontot.

Éééés következik az a bizonyos torokköszörülés, majd 3 másodperc múlva a hálaözön.

- Al! Khmm… - és 3, 2, 1 – Köszi a múltkoriért! Tegnap sikerült elkapnunk annak a prostinak a gyilkosát, akit a folyóból húztunk ki. Mint kiderült a pasija és egyben a stricije is volt.

Hát, abból az indulatos tekintetből kiindulva sejtetettem valamilyen szorosabb kapcsolatot, néha még eszembe jutnak a fojtogató kezei a nyakamon, vagyis a prostituáltén…

- Nem is tudom mire mennék nélküled!

- Valószínűleg még mindig járőröznél…

- De most komolyan, bárcsak tudnálak valahogy kárpótolni az khmm… álmaidért!

- Nekem elég, ha titokban tartod.

- Persze, ez természetes! Nem akarom, hogy anyád miatt téged is megbélyegezzenek.

Na ez remek, most meg miért jött elő ezzel…

- Egyébként, hogy van? Anyám szeretné hamarosan meglátogatni.

- Mostanában jobban, mi holnap megyünk be hozzá.

- ’Mi’? – azt hiszem ezt betudom egyszerű kíváncsiságnak és nem gondolok ennek a kérdésnek a féltékenykedő felhangjára. A francba, már gondoltam.

- Apám meg én. – mondtam kissé ingerültebben.

- Aha.

- Szóval – igyekeztem valamivel elterelni a témát. – Mi a helyzet az örsön? Hogy vannak a srácok?

- Jól meg van mindenki, bár gyakran emlegetnek! Hiányzik az a kellemes kis hangod a fülükben.

Igen, a főiskolás éveim nyári szüneteiben volt szerencsém ahhoz a díszes társasághoz. Diszpécserként dolgoztam ott, Buddy szerezte nekem a helyet. Rövid és unalmas sztori, sok kétértelmű megjegyzéssel a külsőmet illetően… Egyébként nem rossz társaság. Akkoriban kezdődött ez az álmos dolog, vagyis nem tudom pontosan mikor, de akkor találkoztam viszonylag sok mennyiségű holttesttel, ami ugye sok olyan álmot eredményezett.

- Mondd meg nekik, hogy üdvözlöm őket!

- Rendben.

- És remélem egy darabig nem látom a képed, és nem írsz, nem telefonálsz!

- Sajnos ez nem rajtam múlik, tudom mostanában sok ügyünk volt… Bár ezzel a kijelentéseddel eléggé megsérted az érzéseimet!

- Jesszus, neked olyanok is vannak?

- Hát persze, főleg irántad! – ezer wattos mosoly.

- Na, húzz el vagy rád hívom a zsarukat!

- Lehet próbálkozni! Kíváncsi lennék kit vinnének be…

- Természetesen téged! Ki mást? Ilyen elvetemült fejjel… még a kollégáid is megtartják a 3 métert.

- Ccö, talán gondod van a képemmel? Pedig a nők „állítólag” oda vannak a kisfiús sármomért!

- Na jó, ezt meg sem hallottam! Viszlát! – mondtam, miközben a bejárat felé toloncoltam.

- Al, nem szép dolog, hogy kidobsz!

- Szia! – és rácsuktam az üvegajtót. Intett egyet, és hála az égnek, végre odébb állt.

 

Szerző: ajin

Szólj hozzá!

Prológus

2010.03.22. 20:03

Emlékezz a halálra! – mondta, miközben a vállamnál fogva rángatott, és próbálta kicsikarni belőlem, hogy mi történt; mi történt a nővel a folyóparton. Ki okozta a véraláfutásokat a karján, csuklóján, arcán és a nyakán.

 

Alice vagyok. Halállátó. Nem jósnő, vagy boszorkány, sem szemfényvesztő, vagy bűvész. Csak látom, amit más nem. Itt nincs szó időutazásról, vagy jövőbelátásról. Nem tudom előre megmondani milyen lesz bárki sorsa, vagy mit élt át a múltban, kivéve, ha az illető már halott.

Ehhez nem kell semmi hókuszpókusz, varázsgömb, szent ereklye, vagy védőkör, ez csak álom.

Nagyon kevés emberről lehet elmondani, hogy az álmaiból él, hát én ezen kevesek egyike vagyok. Bár nem mondhatnám, hogy ez örömmel tölt el, és mikor felkelek, alig várom, hogy neki lássak a munkámnak. Tulajdonképpen a munkám akkor kezdődik igazán, amikor nyugovóra hajtom a fejem.

Hivatalosan persze van rendes munkám, de EZ a hivatásom, a kötelességem, és mivel elkerülhetetlen, hogy ne foglalkozzam ezzel – mert úton-útfélen hullákba ütközöm-, egyben a keresztem is.

És mit is jelent pontosan a halállátás? Még én is tanulom. Kezdetben abból állt, hogy amikor megláttam egy holttestet különös álmom volt, csonka; csak egy szag, szín vagy valamilyen anyag érzete, nem hasonlított a korábban látott saját álmaimhoz. Ekkor még nem értettem. Aztán képek lettek az érzékszervi hatásokból - mintha alvás közben moziznánk, csakhogy itt szó sem volt szórakoztató romkomokról helyes hollywoodi filmsztárokkal, hanem inkább horrorról kevés, vagy olykor nagyon sok vérrel.

Ilyenkor mindig az áldozaton keresztül látok, hallok és érzek mindent. Sajnos az ’érzek’ az utóbbi időben már nem csak a szagokra és tapintásra értendő. Érzem a félelmüket, minden érzelmüket, és a fájdalmukat is.

Nem olyan vészes, mintha a saját testemmel élném át a dolgokat, de kezdek félni. Ahogy visszanézek a korábbi halálokra, amikkel álmodtam, azt veszem észre, hogy a következő, mindig valamivel több, mint az előző.

Először csak érzések, majd villanások, később végignézhettem az egészet, most már érzékelhetem, amit ők. Mi lesz a végén? Egyszer majd belehalok abba, amiben valaki már életét vesztette? És milyen lesz? Békésen elalszom, vagy benn égek egy házban? Esetleg egy kéjgyilkos áldozatává válok én is, úgyhogy a tettes nem is tudja, hogy áldozatával együtt velem is végzett?

Igazából nem is a haláltól félek annyira, hiszen jó pár arcával találkoztam már életem során. Inkább attól, hogy elvesztem a lényegem. Hülyeségnek hangzik, de szerintem mindenkinek jár saját halál – kinek békésebb, kinek pedig sajnos agresszívabb -, és én is szeretnék majd egyet. Egy sajátot, amikor a lelkem elhagyja mostani testem, nem pedig valaki máséval együtt távozik az öröklétbe, mint valami potyautas.

 

Szerző: ajin

3 komment